A történet vége

Stronconéban elbúcsúztam a kedves családtól, ahol a nő északnémet, a férfi délolasz volt és mosolyogva kértek el tőlem 10 eurót a fél óra netezésért. Közben szabadkoztak, hogy nem internetcafé ők, csupán azért engedtek be a középkori házban levő lakásukba, mert Paoló barátja vagyok. Én meg közben kiszámoltam, hogy ebből a pénzből otthon félhavi internet számlámat kifizetem, de gondolom ők is az övékét.
Átsétáltam a hegytetőre épült városkán, a járókelőktől a térképen kinézett Coppe után érdeklődve, lélekben felkészültem az aszfaltutak unalmas kilométereire a mellettem elhúzó autók látványával. Szerencsére azonban az országút teljesen kihalt volt és nagy csodálkozásomra Coppe falu előtt egy erdei ösvényt találtam, turistatáblával jelölve a Szent Ferenc út folytatását Rieti felé. Gondolkodás nélkül rátértem az ösvényre, megörülve annak, hogy nem az autók között kell gyalogolnom, ám kezdeti lelkesedésem az első jelöletlen kereszteződésnél lelohadt. Általában találomra választottam az elágazások közül, lehetőleg azt, amelyik dél felé vezetett. Párszor tettem bizonyára jókora vargabetűket, mert mire ismét kikeveredtem az országútra, kiderült, nem sokkal értem közelebb Rómához. Jellemző a Ferencút ezen szakaszára, hogy a fent említetten kívül még egy jelzőtáblát találtam csupán, melynek a tetején egy beletűzött papírlapocska keltette fel a figyelmemet. Kis levélke volt egy szállodai számla hátára írva németül és kb. ez állt rajta:
Halló Alex! Augusztus 28-án jártam itt, kérlek segíts nekem! Hová vezet ez az út? Este 7-kor bekapcsolom a telefonom! Fritz
Nem tűnt túl biztatónak a dolog és Fritzcel ellentétben úgy döntöttem, nem kísérletezem többet a földutakkal, hanem maradok az aszfalton. Így is tettem és a késői indulás ellenére aznap 35 km-t sikerült még megtennem , igaz jócskán este lett, mire Vacone közelében egy almafás ligetben felverhettem a sátram.


Másnap a szabin hegyek között Torrin és Selcin átgyalogolva megérkeztem a Forano nevű falucskába, ahol a főtéren meglepetten vettem észre az "Internetcafe" feliratot az egyik üzlet portálja felett. Sajnos épp zárva volt dél lévén, de az ajtón az állt, hogy du. 3-kor kinyit. Beültem tehát szemben egy bárba és az időt sörivással töltve vártam, hogy megérkezzen a személyzet a sziesztáról. Pontban 3-kor egy parasztassszony kinézetű idős hölgy nyitotta az ajtót, akiből nem néztem ki, hogy be tud majd kapcsolni egy számítógépet. Gyanúm beigazolódott: a néni elmagyarázta, hogy valóban régen volt itt netpoint, mostanra azonban már csak a szimpla kávéház maradt. Kissé ideges voltam a háromórás felesleges ücsörgés miatt, meg a négy sör is dolgozott az agyamban, ezért felajánlottam, hogyha ad egy pajszert, nagyon szívesen leverem az okafogyottá vált táblát az ajtó fölül, teljesen ingyen. Mivel az egyik unokaöcsém, aki hivatásos koldusként tevékenykedett évekig Rómában, megtanított a fontosabb olasz káromkodásokra, megértettem az ellenvéleményt, de azért én is odamondogattam magyarul. Dúlva-fúlva távoztam Foranoból és kicsit jobban kiléptem, hogy behozzam az elvesztegetett időt. 8 km-t megtéve, Stimigliano határában már teljesen kijózanodva az a furcsa eset történt, hogy lelassított mellettem egy taxi és a sofőr megkérdezte, hová megyek? Mondom Rómába. Erre integet, szálljak be! Mondom: nem, mert zarándokúton vagyok. Erre megáll, kinyitja az ajtót és szinte erőszakkal betuszkol. Nem csak azért tartottam rendkívül furának az esetet, mert az olaszok nem arról híresek, hogy megálljanak a stopposnak (főleg, ha az illető nem is stoppol), hanem azért is mert a Tevere hídján átérve, ami kb. 500-600 méterre volt, megállt és elbúcsúzva kirakott, majd lekanyarodva a főútról elhajtott.
A délután hátralévő részében könnyű szívvel tapostam a kilométereket ( összesen negyvenet ezen a napon), mert még előző este felhívott Juhász Tamás barátom ( akit Torrentének, vagy Toresznek ismer a világ, de én Tintónak szólítom), hogy Pisa környékén jár és a megbeszéltek szerint Róma előtt ma este fel fog szedni, hogy megkíméljen a Városba vezető autóutakon való gyaloglás nem túl vidám élményétől.


Róma határától 26 km-re San Oreste városka előtt jött el a történelmi pillanat, amit Tintó meg is örökített: Livingstone nem vigyorgott így, mikor Stanley rátalált a dzsungelben. Túláradó örömmel dobtam be a hátizsákot az autóba és már robogtunk is a Tirrén-tenger felé, ahol Ladíspoli kempingjében szálltunk meg.







A következő napokat római csavargásokkal töltöttük a szeptember elejei kánikulában, elvegyülve a várost ostromló turistahadak közé. Szeptember 6.-án tértünk vissza Magyarországra.

Egy tömet pipa a Spanyol-lépcsőn Léna társaságában.

Egy üveg Peroni a felejthetetlen Miyoko mellett a Pantenon árnyékában.

A Trévi-kútba való pénzdobásnak is megvan a megfelelő metódusa: háttal, jobb kézzel bal váll felett és utána nem kihalászni (amint a román turistanő tette mellettem),mert akkor nem ér!!

Pár nappal a hazaérkezésem után ezen blog egyik rendszeres olvasója úgy döntött, ő is
legyalogolja az utat Dovadolatól Assisiig. Miután Szeptember végén M. is épségben hazaérkezett, leültünk, hogy átbeszéljük az azonos helyeken, de más-más időben szerzett élményeket. Csodálkozva vettem észre, mennyire megrostálja az idő már egy, másfél hónap után is az emlékeket: nem tudtam felidézni az útra felfűzött városok és állomások egymásutániságát, hiába csengtek a nevek jólismerten. Úgy tűnik nem is túl fontos, hogy hol és mi történt velem, mert a legtöbbször valójában oda sem figyelve a külvilágra, egy kis gondolatba kapaszkodtam, újra és újra átgondolva ismételve, mint egy mantrát, hogy meglegyen a menetelés jóleső monotóniája, ami átsegít a testi fájdalmakon, és elviselhetővé teszi a magányt. Ha visszagondolok az útra és hogy mi lesz évek múltán az üledéke, egy hosszú, poros országutat látok, amelyen egy messzi város felé gyaloglok a verőfényben.